7. fejezet - Képmás.

Sziasztok!

Meghoztam a következő részt.
Remélem tetszeni fog.
Jó olvasást hozzá.
Várom a véleményeteket.

Esther xx
---------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Kendra

A fejem automatikusan hullott alá, ahogy a testem felett átvette az irányítást az álom, a mozdulatlanság. A súlya a tehetetlen állapotomnak köszönhetően balra húzta, így az leesett a kanapé karfájáról, ahol eddig támasztottam. Akkor tudatosult bennem, hogy még mindig a kanapén fekszem és nyilvánvalóan elaludtam a sorozatomon, aminek már rég vége volt. Harry nem volt itt, nem is hívott fel és még inkább nem kötöttem ki vele a hálószobámban. Egyszerre voltam megkönnyebbült és csalódott is. Megmagyarázni azonban nem tudnám az okát, hogy miért. Viszont iszonyatosan zavart, hogy egy ennyire pajzán álmom volt vele, nem tetszett ez az egész. Túl sokat sejtetett magában és bele sem akartam gondolni abba a bizonyos mögöttes tartalomba. Mert minden bizonnyal volt, de nem voltam hajlandó ezzel foglalkozni. Elég volt nekem a mi kis drámánk Mike-al, mert egy dologban biztos voltam, hogy még nincsen vége.

Másnap reggel szokásosan a sorban álltam, ahogy várakoztam a reggeli kávémra, amit minden áldott nap megittam reggelente. Szokásosan kettőt vettem volna, hisz Mikenak is mindig vittem, de ma csak egyet rendeltem. Nem gondoltam úgy, hogy megérdemelné ezt a gesztust azok után, ahogy tegnap este beszélt velem. Sok kedvem nem is volt nézni a fejét jelen pillanatban, sőt inkább soha többé nem lett volna kedvem vele dolgozni. Csak volt ebben egy hatalmas bökkenő, nem léphettem ki. Nem tehettem meg, amíg a diplomám nem csücsül a kezemben, még jó, hogy alig van hátra pár hónapom és végleg ügyvéd leszek, ahogy azt korábban is terveztem. Vagyis, ahogy alakult az életem.

***

- Figyelj, most komolyan melyikre jelentkezzek? - kérdeztem meg Belltől, hogy a helyi egyetem melyik szakára kéne beadnom a jelentkezésemet.

- Ezt a kérdést ugye nem komolyan tetted fel? - kérdezett vissza, miközben a sajátján x-elgetett valamit.

- Most miért? Komolyan kérdeztem. - nyújtottam át neki a lapomat, ahol a két fő szakirányt karikáztam be, ami érdekelt. Az egyik volt a divattervező szak, a másik a marketing menedzser.

- Ez még viccnek is rossz. Mikor értetted te a marketinget? - jóízű nevetése betöltötte az egész konyhát.

- Ez miért annyira nevetséges?

- Csak azért mert kettesed volt végig marketingen. - rázta a fejét szórakozottságában.

- És ez miért lenne akadály, hogy ezen menjek tovább? - kérdeztem rá, mert tényleg nem voltam tisztában azzal, hogy miért kellett ezen annyira fent akadni.

- Talán, mert utálod? - érdeklődött felhúzva szemöldökét.

- Nem utálom.

- Tudom, csak nem szereted. De nem az lenne a lényege ennek az egésznek, hogy azt csináld, amit szeretsz? És javíts ki, ha tévednék, de nem a marketing a te területed, hanem a divat. - mutatott rám, pontosabban az öltözékemre, amit én magam terveztem.

- Lehet.

- Akkor miért nem tudsz dönteni? Szerintem ez teljesen egyértelmű. - ezzel egy nagy x-et tett a divattervező szak melletti kis négyzetbe.

- Látom döntöttél helyettem is.

- Rosszul tettem? - kérdezett vissza színlelt megbánással.

- Sosem.

***

Lefolyó könnyeimmel küszködve lépek be a hatalmas iroda épületbe és sétálok végig a szokásos folyosón, ami üveg ablakokkal szegélyezett teljes hosszán. Hiába volt ez egy jó és örömteli emlék, akkor is elszomorított, ahogy mindig is szokott, amikor Bellre gondoltam. Mindig úgy érzetem, hogy elveszítettem a másik felem, a testvéremet, akkor is, ha nem voltunk azok, csupán legjobb barátok. Hiányzott, pokolian kínzott a hiányzó űr a mellkasomban, ami nap mint nap jelen volt. Sosem szűnt meg egy percre sem létezni, csak annyi történt, hogy az idő múlásával halványabb lett, de határozottan ott volt. Néha még éreztem az őrület szelét, ami vissza-visszaköszönt azóta, hogy ténylegesen megőrültem. Mert így volt, volt egy időszak, amikor semmi sem volt valós számomra. Egy koholt, általam létrehozott világban éltem hónapokig, amiben Bell élt, velem volt. De hamis képzet volt csupán, egy ámítás, amivel magamnak tettem pokollá a saját életemet. Életben tartottam, ragaszkodtam hozzá, nem voltam képes elengedni, felfogni, hogy nincs többé, hogy meghalt és nem jön vissza, soha többé. A mai napig hihetetlen számomra, ami azon az éjjelen történt. Sokszor álmodtam újra, ami nem segített abban, hogy elfelejtsem, cseppet sem. Aztán voltak a Bellről szóló álmok, amik többnyire jók voltak, de a vége mindig az lett, hogy zokogva tértem magamhoz. Viszont másra kellett koncentrálnom, a munkámra, amit pont miatta választottam. 

Amint beléptem az irodába pont Mike jött velem szembe és nem volt éppen nyugodt állapotban. Szinte lángokat szórt a szeme, ahogy rám pillantott velük.

- Gyere velem. - szabályosan megrántotta a kezemet és az irodájába húzott.

- Ha kérhetném, ne rángass. - szabadítottam ki magam a szorításából.

- Valahogy most nem érek rá a te lelki világoddal foglalkozni, ha nem haragszol meg. - élesen válaszolt vissza.

- Visszavehetnél ebből a hangnemből.

- Engedd, hogy eldöntsem én magam, hogy kivel hogyan beszélek. - totális tapló volt és valami azt súgta, hogy nem csak a tegnap este miatt ilyen.

- Mi a gond?

- Honnan veszed, hogy gond van? - azonnal felém kapta a tekintetét, míg továbbra is a papírokat pakolgatta, amikre rá sem nézett, mert engem figyelt.

- Nem szoktál ilyen mértékben ideges lenni, csak akkor, ha valami igazán balul sült el. - világítottam rá a tényre, hogy előlem nem fog eltitkolni semmit, mert átlátok rajta.

- Milyen kis szemfülesek lettünk hirtelen. 

- Na szóval miről van szó? - abban a pillanatban, hogy kimondtam az ajtó kivágódott és Harry mérhetetlenül dühös alakja jelent meg. Szóhoz sem jutottam, amikor Mike-al kiabálni kezdett, mivel az álmom képei kezdtek kirajzolódni előttem, ami eléggé zavarba ejtő volt számomra.

- Miért kellett ezt tenned? Szerinted ezzel bármivel is előrébb kerülsz? Kikérni a nemlétező bizonyítékot, mekkora ügyes húzás már? - alig értettem Harry szavait annyira hadart idegességében.

- Jogom van az állítólagos bizonyítékotokra, ami persze nincsen sehol. Nem gondolod, hogy ez egy nagyon különös egybeesés? - Mike ezzel túl messzire ment, éreztem.

- Ha jól sejtem arra akarsz kilyukadni, hogy mi tüntettük el, ugye?

- Nem lepődnék meg. - vont vállat.

- Na ide figyelj, te szarházi. Te csak ne képzelj el semmit, mert mind a ketten tudjuk, hogy ebben az ügyben kettőnk közül te fogod megütni a bokádat, ha bármiről is beszélni fogsz. Szóval ehhez tartsd magad. - ezzel sarkon fordult és rám sem nézve elhagyta az irodát.

- Mi a fene volt ez? - kérdeztem rá azonnal.

- Kérdezd a kis Harrydet. - ismét csak egy vállrándítás volt a válasza.

- Egy a lényeg, engem ne keverj ebbe bele. - ezzel ott hagytam és a kávémat az asztalára csaptam, azzal sem törődve, hogy esetleg felborul és beszennyez valamit a tartalma.

Harry után rohantam, utol akartam érni, hogy esetleg tőle megtudjak valamit, bármit. Megpillantottam, ahogy a folyosó végén fülén a telefonnal rohan előre. Többször elhagyta a nevét a szám, mire lassított és hátrafordult. Mikor tudatosult benne, hogy ki szólítja megállt és letette a telefont. Mosolyt erőltetve magára nézett rám, amikor odaértem.

- Beszélhetünk? - kérdeztem rá.

- Persze. - ezzel a mellette lévő helységbe húzott.

- Hol vagyunk? - néztem körbe.

- Azt hiszem a takarítószer raktárban. - gondolkodott el, míg körbe fordult. - Miről akarsz beszélni?

- Mi volt ez a jelenet?

- Figyelj szerintem jobban jársz, ha kimaradsz belőle. - az egyik lábával a falnak támaszkodott teljes súlyával.

- Hogy maradnék ki, ha én is ezen az ügyön dolgozok?

- Nem állunk egy oldalon, így nem adhatok neked ki semmilyen információt sem. - ezzel nem vitatkozhattam.

- Tudom, de azért érdekelne, hogy miért kiabáltad le ennyire Mike fejét. - mosolyodtam el.

- Az elég indok, hogy ki nem állhatom a fickót?

- Kielégítő.

- Ne fogalmazz ennyire erotikusan, mert nem állok jót önmagamért. - ekkor felém lendült és közrezárt a karjával, ahogy a fejem mellett támaszkodott a falnak.

- Sajnálom, semmilyen piszkos tartalom nincsen mögötte.

- Pedig lehetne.

- Miért? - tudni akartam, hogy mi jár a fejében.

- Mert tegnap óta csak rád tudok gondolni és arra, hogy mekkora idióta voltam, hogy nem csókoltam meg azokat a telt ajkaidat. - annyira közel volt ismét, hogy alig bírtam türtőztetni magam, hogy ne hajoljak előre.

- Te döntöttél így.

- Meg is bántam. - ekkor éreztem meg a derekamon a karjait.

- Valóban?

- Teljesen. Viszont ez alkalommal nem szalasztom el a kialakult lehetőséget.

Ez volt a végszó, de hogy melyikünk részére, azt nem tudtam volna megfogalmazni. Szinte bizonyos, hogy egyszerre mozdultunk a másik felé, mindaddig, míg a távolság teljesen eltűnt kettőnk között. Az áramütés szerű érzés azonnal jelentkezett, ahogy puha ajkai egybeolvadtak az enyémmel. Annyira intenzív érzés volt, hogy alig bírtam állni a lábamon. Nem tudtam volna megmondani ez eltelt idő intervallumát. Fogalmam sem volt róla, hogy mióta állattunk ott, csak abban reménykedtem, hogy soha nem fog véget érni a pillanat. De mivel nem egy tündérmesében éltem, így eljött a kegyetlen vég. Eltávolodott tőlem, majd minden szó nélkül kinyitotta az ajtót és magamra hagyott. Nem volt semmi más a helységben, csak én és a gondolatok ezernyi halmaza.